1955-öt írunk. A japán társadalom romokban hever. Alaposan megsínylette a háború borzalmait 10 év távlatából is. Egy busz suhan át az esős éjszakán. Egyik megállójában hat fiatalt és két keménykötésű úriembert vesz fel. A fiúk arca nem látszik, maszk van a fejükre húzva. Elítéltek mindannyian, kik e kegyetlen világ durva törvényeihez nem tudtak kellőképp alkalmazkodni. Olyasmit követtek el, mely nem maradt végül büntetlenül. A börtönben (bár nevezhetjük igazából javítóintézetnek is, tekintve, hogy egy, csakis a fiatalkorú bűnözőknek felállított létesítményről van jelen esetben szó) azonban hamar ráeszmélnek, hogy a kinti világ kegyetlenségei a falak közt is mindennapos események. Nem számíthatnak másra, csakis saját magukra, ám a hirtelen környezetváltozás, a rosszból még rosszabb irányba történő orientálódás mindenkit összezavarna, így talán nem is oly meglepő, hogy már rögtön az első napon balhéba keverednek. Cellatársuk, Sakuragi Rokurouta okozza a kellemetlenséget, kit először, mint negatív figura állítanak be, ám a fiúk hamar rádöbbennek, hogy ő lesz a benti világ egyetlen támasza számukra. Majd a hat fiút is jobban megismerjük. Megélhetésből és segítségnyújtásból származnak „bűneik”. Próbálták elkerülni a sötétséget, ám a szürke világ és törvényei végül erősebbnek bizonyultak. Együtt kell tehát túltenni magukat az intézetben váró megpróbáltatásokon, tűrniük kell az összes körülöttük felgyülemlő kegyetlenséget, hogy aztán, bő egy év után végül találkozhassanak annál a bizonyos fánál, azokat a bizonyos álmokat valóra váltva. Mind a heten. Szabadon.